Profi futballjátékosként telt felnőtt élete két évtizede a Tolna megyei Kollár Sándornak, amikor az SM gyorsan a kispadra ültette. Az egykori élsportoló játszott NB II-ben, NB III-ban, volt megyei gólkirály is. Életerős harmincas férfiként kellett újraterveznie az életét, berendezkedni egy sokkal lassabb tempóra és magányosabb létre. Ugyan rollátorral tud csak menni, de autót vezet, munkába jár, mozog, gyógytornázik, az utóbbi időszakban pedig emellett a festészetben teljesedik ki. Nemcsak a vásznon mutatja meg, hogyan látja a világot, erről beszélt az őt a mindennapokban segítő húgával és édesanyjával a Magyar Sclerosis Multiplexes Betegekért Alapítvány „Gondozás és gondoskodás” programsorozata keretében készült riportfilmben is.
Kollár Sándor
„Középiskolában általános gépszerelőnek és karbantartónak tanultam, majd elvégeztem a technikumot, utána kereskedő és boltvezető, gazdasági informatikus és kereskedelmi menedzser képesítést is szereztem” – sorolja Kollár Sándor, majd gyorsan hozzáteszi: „egyik szakmámat sem használtam igazán, a munka mellett profi futballista voltam.” Sportmúltja visszaköszön a falakról, ahol régi újságcikkek, bekeretezett fotók, oklevelek, aláírt mezek emlékeztetnek egy korábbi, egy másik életre. Szekszárd mellett, a Tolna megyei, 4 ezres lélekszámú Decs nagyközségben vagyunk, ahol Sándor a néhai édesapjától megörökölt házban fogad. „Ez itt a nyugalom szigete. Ajtótól az ablakig mindent felújítottunk, majd mindent, a korlátokat, a kapaszkodókat úgy alakítottuk ki, hogy ez egy mozgássérült-barát ház legyen” – mondja. Az előtérben tornaeszközök, futópad, ellipszis tréner, bordásfal, ezek mind a mai napig használatban vannak, ellentétben egy sarokban álló, porlepte elektromos kerekesszékkel. „Kiváltottam, de abba én még nagyon sokáig nem szeretnék beleülni.” Az egyik ablak alatt ecsetek, vásznak, paletták, festőállvány, de ezekről majd később.
Sándor a kilencvenes és kétezres években igazolt labdarúgóként, igazi társasági emberként élte az életét. Sportemberként fel sem merült benne, hogy a lendületét bármi megtörhetné. 37 évesen már veterán focistaként futballkarrierje végén járt, amikor édesapja halálát követően úgy döntött, hogy szerencsét próbál Németországban. Egy plakátragasztó cégnél vállalt munkát. Külföldön jelentkeztek először a tünetei, azonban azoknak kezdetben nem tulajdonított jelentőséget. Kicsit húzta a lábát, de arra magyarázatot adott egy korábbi kisebb térdműtéte, az autóvezetés közbeni kettős látásra pedig a fáradtság. A németországi kaland mindenesetre hamar véget ért: a főnöke fizetés nélkül elküldte. Idehaza – két évvel fiatalabb húga győzködésére – elment orvoshoz. Kezdetben célzottan egy-egy tünet okát keresték, több orvost is megjárt, mire a kivizsgálás kiderítette, hogy SM áll a háttérben.
A betegségről nem sokat tudott, így nem maga a diagnózis rendítette meg, hanem amikor elment egy rehabilitációs kezelésre, ahol előrehaladott stádiumban lévő SM betegekkel találkozott. „Rám is ez vár?” – rémült meg. Azután rájött, hogy – mint fogalmaz – „az SM egyáltalán nem jelent közös sorsot. Nem véletlenül hívják ezerarcú betegségnek, hiszen nagyon sokféle ütemű és súlyosságú lefutása lehetséges.” Ő maga kezdetben egy enyhébb, injekciós terápiát kapott, majd miután romlott az állapota, orvost váltott. Szegeden kért kezelést, ahol lehetősége volt klinikai vizsgálati fázisban lévő új gyógyszerhez is hozzájutni: az új terápiájával sikerült lelassítani az állapotrosszabbodást, illetve enyhíteni a tüneteket. Az SM nála javuló-rosszabbodó kórformában indult, majd átalakult a másodlagosan progresszív kórformába. Már nincsenek fellángoló relapszusok, viszont tapasztalható egy folyamatos romlás. A cél ennek a negatív folyamatnak a lehető legnagyobb mértékű lelassítása.
A diagnózist hosszas leszázalékolási procedúra követte. Látta, hogy a rokkantsági ellátásból nem fog megélni, mozgáskorlátozott férfiként viszont nagyon beszűkültek a lehetőségei. Több állásra is jelentkezett, ám nem tudott elhelyezkedni. Ekkor adódott az alkalom, hogy Decsen a szociális otthonban portást kerestek, amit megváltozott munkaképességű munkavállalóként is el tudott vállalni. Immár kilenc éve dolgozik itt. Minden reggel autóval jön munkába, a csomagtartóból kiveszi a rollátort, azzal megy fel az akadálymentesített épület hosszú rámpáján, majd elfoglalja a helyét. „Ez lett az én kispadom. De szeretem, hogy emberek között vagyok és engem is szeretnek az otthonban élő idősek. Olykor segítek az ügyes-bajos dolgaikat is elintézni, legyen az a telefonjuk beállítása vagy kisebb szerelések.”
Sándor kétlaki életet él: ugyan a munkahelyétől az egykori szülői ház csak néhány száz méterre található, Szekszárdon lakik édesanyjával, autóval az a lakás is alig több mint tíz perc. „A lakóközösség hozzájárult, hogy a lépcsőház közelében parkoljon, így nem kell gyalog átsietnie az úttesten. A bejárathoz korlátot is felszereltettünk, hogy tudjon önállóan közlekedni. Persze a házban lakó idősek sem bánták, hogy kapaszkodó került a bejárathoz” – meséli édesanyja, Ringenbach Irén. A nyugdíjas, de részmunkaidőben dolgozó asszony lakása a földszinten van, ám 14 lépcsőfokot így is le kell győzni a bejutáshoz.
Húga is gondolt a testvérére, ezért amikor saját családjával új lakásba költöztek, azt úgy alakították ki, hogy ott Sándor is tudjon közlekedni. „Az elején gyakran elesett. Idő kellett ahhoz, hogy megtanulja: hiába gondol ki fejben egy mozdulatsort, azt a teste már nem tudja úgy teljesíteni, ahogyan régen a focipályán. Meg persze ahhoz is idő kellett mindannyiunknak, hogy feldolgozzuk, nem egy átmeneti betegségről, hanem egy végleges diagnózisról van szó. Nagyon rossz volt látnunk, hogy egy sikeres sportember hogyan bukdácsol, esik-kel. Eleinte nem fogadta el a segítséget, ingerült lett, dühös volt a helyzetre, dühös volt a világra, hogy miért történik ez vele. Nekünk tanulni kellett, hogyan tudunk nem bántó módon segíteni, neki pedig tanulnia kellett a segítséget elfogadni” – mondja Kollár Andrea. Rendszerint ő viszi autóval a neurológiára a testvérét. Ugyan Sándor is vezet, de Szegedre az oda-vissza 2-2 órás autóút már megterhelő lenne számára, nem tartaná biztonságosnak egyedül nekiindulni.
Bár Sándor játszani már nem tudott, sokáig követte a térség sporteseményeit, kijárt a meccsekre. Sporttársai többször segítették is. A Bonyhád Völgység Labdarúgó Club 2015-ben hirdetett az akkor már bottal járó egykori focista számára jótékonysági akciót. A főszervező ezt azzal indokolta: ugyan Sándor nem játszott Bonyhádon, viszont ez a betegség bárkivel előfordulhat, ezért tartják fontosnak a szolidaritást. Az összegyűjtött pénzzel egy izomstimuláló gép megvásárlását segítették. 2022-ben pedig a Bátaszéken hagyományosnak számító négynapos ünnepi Fenyő Kupára hívták meg, ahol – mint egykori gólkirály – ő adta át a legjobb góllövőknek járó díjakat. A sporttársak ekkor is szerveztek jótékonysági akciót. Máté Csaba, a Fradi szekszárdi születésű pályaedzője egy dedikált focilabdát ajánlott fel és két mezt is elárvereztek. A labdát a Bátaszéki Sport Egyesület Baráti Kör 150 ezer forintért vette meg, a két mezért 100-100 ezer forint folyt be, ezt Sándor kezelésére ajánlották fel. „Hálás vagyok, hogy nem feledkeztek meg teljesen rólam.” Ma már sokkal ritkább a kapcsolata az egykori sporttársakkal, meccsekre is csak néha megy. „Fáj az elszigeteltség, de érthető, hogy mindenki éli az életét, nem is várhatom, hogy állandóan velem foglalkozzanak.”
Sándor állapota az utóbbi években gyengült, de mindent megtesz, hogy ne engedje elhatalmasodni a betegséget. Gyógytornázik, konduktor is foglalkozik vele, gyógymasszázsra is jár. A fizikai és lelki rehabilitációnak új szintje nyílt meg előtte akkor, amikor két éve alkotni kezdett: beiratkozott egy jobb agyféltekés rajztanfolyamra. Úgy gondolkodott, hogy ha a gócok az agyban vannak és az idegrendszert, a gondolkodást, a végtagok koordinációját gyengítik, hasznos lehet egy új látásmódot megtanító agytorna, ami a kézmozgásokat is képes karbantartani, fejleszteni. A rajztanfolyam után próbálkozott meg a festéssel. Ekkor, immár 45 évesen derült ki, hogy nemcsak kedve, hanem érzéke, tehetsége is van ehhez. Először a munkahelyén volt kiállítása, a közelmúltban pedig a decsi művelődési ház adott otthont az újabb képeknek. „Jól esett, amikor a megnyitón láttam a látogatókat, ahogyan megállnak egy-egy festmény előtt, s hogy nem udvariasságból mondják, hogy tetszik nekik amit látnak. Jó érzés átélni, hogy tudok még olyat alkotni, ami elismerést hoz és másoknak is örömet szerez.”
Sok festményen jelennek meg nők, ám általában nem felismerhető módon. „Így sejtelmesebbek a képek és bárki beleképzelhető, hogy ki a kép múzsája. Nem a személye a lényeg, hanem a színek harmóniája és a hangulat, amit megjelenít.” Ha már nők, adódik a kérdés: 48 évesen miért van egyedül? „Nem sok olyan nő van, aki egy rokkantsággal élő férfit képzel el hercegének. Ezt nem rovom fel senkinek, én sem így képzelem el álmaim nőjét. Nagyon sok időbe telt az, hogy én el tudjam fogadni magamat, a korlátaimat. Nem várom el senki mástól, hogy ezt elfogadja. Nehéz ez így, de felépítettem önmagam társ nélkül.”
Fontos visszajelzést hozott Sándor számára az is, hogy szerepelt a Magyar Sclerosis Multiplexes Betegekért Alapítvány példaadó SM betegekről és családtagokról szóló riportfilmjében. A stáb forgatott a decsi házban, Sándor munkahelyén, a kiállításán és elkísérték a neurológiai kontrollvizsgálatra is. A kisfilm nyomán a megyei napilap is megkereste, hogy újra riportot írjon róla és nagyon sok pozitív visszajelzést kapott szerte az országból a betegtársaktól is: sokaknak adtak erőt az általa elmondottak.
– Hazugság lenne azt mondanom, hogy ami a betegségem előtt, 37 évig az életem része volt, a sport, a nagy társaság, a nők, a bulik, az nem hiányzik. Hogyne hiányozna! De húztam magamban egy vonalat: az akkor volt, ez meg most van. És mindig a ma számít. Nem magamtól vagyok ilyen bölcs, beletelt néhány évbe, hogy ezt ki tudjam mondani: kellett hozzá pszichológus, pszichiáter segítsége is. Minden betegtársnak javaslom, hogy keressen segítő szakembert. Azt gondoljuk, hogy a saját dolgainkban mi vagyunk a legokosabbak, viszont nagyon sokat tud segíteni egy szakember, akinek ez a hivatása. És nem csak önmagunk miatt: a családtagoknak sem könnyű, hiszen nekik egy beteg emberrel kell együtt élniük, az én nyűgöm az ő nyűgük is, nem szabad ezt még a depresszióval is súlyosbítani. És még egy fontos dolog: nem szabad más rémtörténeteit olvasni az interneten! A katasztrófa-forgatókönyvek elképzelésével csak felesleges rettegést okozunk magunknak, olyan dolgoktól félve, amelyek lehetséges, hogy soha nem is következnek majd be.
– Van munkám, vannak szerető, engem elviselő és segítő családtagjaim. Találtam alkotótevékenységet, amiben kiteljesedhetek és amivel kapcsolódhatok másokhoz. Tiszta az agyam, dobog a szívem, megvan minden testrészem. Hogy romlott az állapotom? Hát romlott. Hogy nincs egyensúlyom? Hát nincs. És? Miben lenne könnyebb az én vagy a szeretteim élete, ha azon sírnék nap mint nap, ami nincs. Olykor persze sírok miatta, de ami elveszett, az már akkor sem jön vissza. Ezért próbálok arra koncentrálni, ami van, ami örömet adhat nekem is, másoknak is.
A cikk a Multiplex Magazin 2023/3. lapszámában jelent meg. A hirdetéseket nem tartalmazó, ingyenes betegtájékoztató és életmód magazin nyomtatásban eljut az ország minden SM centrumként működő neurológiai osztályára, valamint a betegszervezetekhez. A lapot kiadóként a Békés Megyei Sclerosis Multiplexes Emberek Közhasznú Szervezete (Bekesmegyeiscleroris.hu) jegyzi. A lapszámok IDE KATTINTVA teljes terjedelmükben PDF formátumban letölthetők az internetről is.
