Becsaphat a villám kétszer ugyanoda

2010. március 4. | Sorstársak

Az ember a saját betegségénél talán csak azt viseli el nehezebben, ha családtagja küzd súlyos kórral, s nem tud rajta segíteni. Ugyan ezer emberből egynél-kettőnél fordul elő a sclerosis multiplex, a statisztika azonban mindig a nagy számokról szól és az egyéni sorsokat elfedi. Nem tudja ezt talán senki jobban, mint Bácsi Lajos és felesége, akik [&hellip

Az ember a saját betegségénél talán csak azt viseli el nehezebben, ha családtagja küzd súlyos kórral, s nem tud rajta segíteni. Ugyan ezer emberből egynél-kettőnél fordul elő a sclerosis multiplex, a statisztika azonban mindig a nagy számokról szól és az egyéni sorsokat elfedi. Nem tudja ezt talán senki jobban, mint Bácsi Lajos és felesége, akik megtapasztalhatták: a villám bizony be tud kétszer is csapni ugyanabba a házba. Egészségesen ismerték meg egymást, majd összeházasodtak, ám először az asszony, később férje is megbetegedett, s mint utóbb kiderült, mindketten sclerosis multiplexben. Immár több évtizede élnek együtt a betegséggel, ám még ma is elég néhány percet beszélgetni velük ahhoz, hogy az ember azt érezze: ha idegrendszerük nem is a régi, egymás iránti szeretetüket és odaadásukat nem tudta kikezdeni a betegség.

Az első tünetek 1973-ban jelentek meg a húszas éveiben járó Juliannánál, ám panaszai hátterében pszichiátriai eredetű gondokat feltételeztek, ezért nyugtatókkal kezelték. Nem telt el tíz év, s férjénél is egyre-másra jelentkeztek rendellenességek: fáradékonyság, kimerültség, látásproblémák, majd hirtelen állapotrosszabbodás. A neurológiai kivizsgálás megállapította a férfinél a sclerosis multiplexet. Kezelőorvosa egy felülvizsgálatot javasolt feleségénél is, ami megdöbbentő eredményt hozott: Julianna tüneteit is SM okozza. Mivel ez nem fertőző betegség, kettőjük szervezetében egymástól függetlenül alakult ki: amikor összekötötték az életüket, még nem tudhatták, mennyire is egy a sorsuk.

– Nagyon nehéz időszakon mentünk keresztül, programozó matematikusnak tanuló fiunk épp akkor kezd- te az egyetemet, amikor a férjem kórházba került. Ekkor döbbentem rá, milyen régen nem csináltattunk közös családi fényképet, ám nem mertem ezzel előhozakodni. Ezért amikor Lajost kiengedték a kórházból, a fiunk a szövetségesemmé szegődött, s azt mondta: a kollégiumban mindenkinél van családi kép, csak nála nincs, ezért menjünk el közösen egy fényképészhez – emlékezik vissza Julianna a bocsánatos cselre, amivel a családfőt is rávették a fotózásra, ami akkoriban még eseményszámba ment. Szerencsére azóta sok-sok fénykép készülhetett már, hiszen Lajos talpra állt. A kettős diagnózis lelkileg mindkettejüket megviselte, ám nem adták fel: elkezdték újraépíteni az életüket.

Julianna cipőfelsőrész-készítőként, férje gépjármű ügyintézőként dolgozott, majd otthoni bedolgozói munkákat vállaltak, amíg lehetőség adódott rá, s a kézügyesség is meg-volt hozzá. Lajos mind a mai napig szeret bütykölni és barkácsolni, sok mindent megold a ház körül.

– Ha valami nem megy, azt földhöz vágom, s csak később folytatom, ha már lenyugodtam – mondja, majd somolyogva hozzáteszi: persze csak akkor vágja a földhöz azt a valamit, ha nem törékeny. Megvallja: kettejük közül ő az érzékenyebb: akár rossz, akár jó dolog történik, nem sok kell hozzá, hogy bepárásodjon a szemüvege.

Bár Julianna inkább magában tartja érzéseit, érzéketlenséggel ő sem vádolható. Bizonyítják ezt versei, amelyek által megpróbálja kiírni magából azokat a gondolatokat, amelyek nyomasztják vagy épp örömmel töltik el. Az első költemény azon az éjszakán született, amikor férje kórházba került, s ő egyedül maradt odahaza.

– Annak kell örülnünk, ami eddig megadatott, illetve még megadatik a számunkra – mondja Julianna. Elárulja: a 2008-as szegedi SM napon azért nem tudtak ott lenni, mert Lajost aznap hajnalban érte hirtelen állapotrosszabbodás. Rendbe jött ismét, s idén már ott voltak együtt a találkozón megint. Megegyeztek: ha már nem tudják ellátni magukat, beköltöznek egy otthonba. Egyelőre azonban ez még nincs napirenden: kertes házukban játékos pumi-puli keverék kutyájuk is hazavárja őket, amikor elektromos mopedjükkel útnak indulnak a városba. Ugyanis mindketten közösségi emberek: ha tehetik, mindig ott vannak a Szolnok megyei SM rendezvényeken is, s az interneten is több beteggel tartják folyamatosan a kapcsolatot.

– Az SM-es társaság tagjai igazi támaszadók, hiszen itt nem neveti ki egyik a másikát. Mindannyian egy cipőbe járunk: ahogyan az én kezemből kiesik a szerszám, ugyanúgy az övékéből is kihullik. Nem kell magyarázkodni, megértjük egymást – mondja Bácsi Lajos. A felesége hozzáteszi: szívesen megismerkednének olyan párokkal is, akik hozzájuk hasonlóan betegként élik az életüket.

A nyáron egyébként nagy ünnepet ültek Bácsiék: Julianna a hatvanadik, fia a negyvenedik életévét töltötte be, ezért egy különleges, közös tortájuk volt, hiszen együtt ketten kereken száz évesek lettek. A családi együttlét azért is volt szép ajándék a szülők számára, mert mindketten abban bíznak: az SM-mel ők már lerótták a sorsnak, ami jár, s az átörökített hajlam fiukban sohasem fog betegséggé válni.

Scroll to top