2011. február 5. | Sorstársak

Január eleje volt, borongós, esős, zord nap, és egy nemzetközi rendezvény Brüsszelben. Aki részt vehetett azon az esten, ahol Európa és a világ országaiban élők figyelmét kívánták fölhívni az SM betegek életére, mindennapjaira megtapasztalta milyen a fény nélküli ragyogás. Mert a beteg, aki gyógyulni akar, aki minden erejét összeszedve küzd, egy ma gyógyíthatatlannak mondott kórral szemben, az ragyog. Kiragyog, közülünk egészségesek közül. És Sarah Mead ezt tette.

Amikor a brüsszeli Bozar Center egyik díszterme felé tartottam, és magam elé engedtem néhány kerekes székkel közlekedő SM-beteget, nem értem miért, de agyam megállj parancsolt a lábamnak – írja Árvai Magdolna, a Nők Lapja munkatársa, aki ott volt az SM-ről kiírt forgatókönyvíró pályázat díjkiosztó ünnepségén.

Megálltam, a falnak támaszkodtam, és szemléltem az érkezőket. A szép ősz asszonyt, aki férjét támogatta. A fiatal lányt, akit két szülője kísért be. No és a sok peckesen járót. Azokat, akik másként, másért érintettek. Akik munkájukkal, kutatásaikkal, diagnózisukkal, gyógyszereikkel, egészségpolitikájukkal, marketing tevékenységükkel, riportjaikkal, cikkeikkel, vagy érzelmeikkel, de azért gyakran foglalkoznak a szklerózis multiplex nevű, rettegett kórral.

Álltam ott, és eszembe jutottak a leggyakrabban elhangzó mondatok: „Néha elhomályosul a látásom.” „Nem botlok meg, mégis meginog a testem, mintha pillanatokra elveszteném lábam alól a talajt.” „Újabban a vécére menetel is okoz gondokat.” „Nehezen vallom be, de a szex sem a régi.”
Álltam, és azokra a százezrekre gondoltam, akikért ezt az estet szervezték, akik segítése, biztatása végett tavaly globális pályázatot hirdettek az „Én sztorim!” címmel, SM betegeknek. Ígérték, a legjobb történetből rövidfilm születik, ami tájékoztat, elgondolkodtat, közelebb visz a betegekhez. A rangos zsűri, a világ minden pontjáról beérkező, százhúsz történet közül választotta ki a győztest, akinek filmjét bemutatták az estem.

Kevés meghatóbb pillanatot éltem át életemben. A fiatalokat támadó szörnyű kórról, egy londoni fiatal lány – egy a kétmillió beteg közül –, Sarah Mead mesélt, saját történetén keresztül. Figyelem. Döbbenet. Fegyelem. Kíváncsiság. Magabiztosság. Derű. Pozitív kisugárzás. Erő, mely őszinte, tiszta odafigyelést követel. Ez mind ott volt. Közénk telepedett, az alatt a röpke öt perc alatt, míg megtudtuk: Sarah miként élte meg a diagnózist, mit tett azután és azóta, hogyan ért célt tavaly, a londoni Maratonon.

Filmjének címe: It’s a Maraton … Not a sprint – vagyis: Ez egy Maraton… nem sprint!

Sarah Mead rövidfilmje önéletrajzi ihletésű. A harmincas éveiben járó alkotó SM-ben szenved, ám ennek ellenére nem adta meg magát a kórnak, hanem a szó szoros és átvitt értelmében is hosszú távú versenyre kelt vele. Sarah ugyanis elhatározta, hogy részt vesz a 2010-es londoni maratoni futáson, s ennek megfelelően igen kemény edzésmunkával készült. A futás sikerült, amely bebizonyította, hogy hiába a betegség, az ember kemény akarattal ellent tud állni, ha nem hagyja magát letaglózni általa.

A filmben megjelennek a kór korai tünetei: járásproblémák, a látásélesség csökkenése, a fogásgyengülés, sőt még arról a fázisról is beszámol, amikor az ember hajlamos, legalábbis egy pillanatra, föladni. Aztán kitalál valamit. A munkahelyén megállja a helyét, közben sok kínnal, óriási edzésmunkával, erőfeszítéssel, mozgásra kényszeríti izmait. Heroikus küzdelme mindannyiunk számára példaértékű. A nézőben fölmerül a kérdés: hol húzódnak akaratunk határai, meddig tart a teherbíró képesség, kitolható-e a végső határai?

A film nem csupán azért példaértékű, mert fölhívja a figyelmet egy alattomos, fiatalokat sújtó betegségre, hanem azért is, mert ráirányítja korunk egyik legfontosabb kérdésére, nevezetesen arra, hogyan találhatja meg az ember igazi küldetését a tőle elidegenedett világban. Megmozgatja az ember érzelmeit, azonosulási hajlamát, ezzel is mintegy tágítva önismeretünket. No és példa is, mert megadja az egyetlen lehetséges választ arra az egyre többeket érintő kérdésre, mit jelent halálos kórban szenvedni. És ez a válasz a küzdelem minden körülmények közti megvívása, márpedig élvhajhász korunkban ez mindenképp túlmutat önmagunkon – zárja gondolatait Árvai Magdolna.

A brüsszeli díjátadáson a hazai betegeket dr. Kelemenné Szántai Anita, a Magyar Sclerosis Multiplexes Betegekért Alapítvány (MSMBA) elnöke képviselte. Tehette ezt azért, mert magyarországi indulója is volt a forgatókönyvíró pályázatnak: Szekszárdi Miklós szegedi televíziós szakember, aki önmaga is évtizedek óta együtt él a betegséggel, számtalan riportban dolgozta már fel a kórt, hogy ezzel segítse a tudományos ismeretterjesztést, az előítéletek csökkentését. Bár a nemzetközi pályázat keretében nem az ő szinapszisa lett a befutó, a legjobbak között említették meg.

A győztes film – angol nyelven – itt megnézhető