Marton Árpád író-újságíró a Médiahorizont blogon osztotta meg gondolatait a Csongrád megyei SM betegek ÚjrahasznoS Műhelyéről.
Az alkotók beteg emberek, a sclerosis multiplex, az SM áldozatai. Kiállított alkotásaik, munkáik hulladék sorsára jutott, elhajított használati tárgyak új életre keltve. Aprócska díszek, fülönfüggők, karperecek, festett szelencék, rátéttel ékes tarisznyák, miegyebek. Mind egyedi, ahogyan alkotóik, és mint mi mind, valamennyien. Mennyit is fizetnénk ki egy életvezetési tanácsadónak, spirituális kalauznak, hogy minderre ráébresszen?
Igen. E tárgyakat egyediségük, személyességük teszi oly elbűvölőkké. És a design teljes hiánya. Amely kellőképp nem elemzett esztétikai-etikai csapda: hisz alapelve a jó használhatóság. Ami mégiscsak embertelen megközelítésmód. Mert ki tagadná, hogy míg a szélcsatornában optimális légellenállásra csiszolják, a benne levő tárgy csorbát szenved, fájdalmak közt csiszolódik, egyéniségét veszti? Éppígy az ember: a nagyipari optimalizálás nem használ a valódi egyéniségeknek. Korunk egyformára csiszol valami nagy, egyirányú szélcsatornában.
Erre figyelmeztetnek megsebzett, fogyatékkal élő, szenvedő embertársaink kézműves munkái. Bármint udvariaskodnánk is, lehetetlen elfojtanunk a kínos érzést: miközben félredobott papírszeletekkel, funkciójuk vesztett dobozokkal, elhajított fadarabokkal, szakadt rongyokkal bíbelődtek, és nyertek velük új élethivatást, ezek az embertársaink bizonyára ezerszer beleélték magukat a kiselejtezett, behorpadt, megtaposott tárgyak szerepébe. És miközben értelmet adtak beárazhatatlan, piacukat vesztett limlomoknak, új értelmet leltek föl megsebzett életükben.
A teljes írás itt olvasható el.
