2010. június 12. | Sorstársak

Mindig szerettem játszani. Most anagrammát gyártottam. Aztán csak hajtogattam magamban: esemes vagyok… esemes vagyok… Nem tudtam, mit jelent, csak kántáltam: esemes vagyok. Mókás… Esemes. Egy gyors és rövid üzenet, amit microchipek titokzatos világa röpít az éterbe, és amit egy véletlenszerű gombnyomás a perc tört része alatt semmivé foszlat. Egy igen és egy nem. Egy fent és egy lent. Egy valami és egy semmi. Csupa ellentét.

Mikro-makro

A sejtek csodálatos világán mindig szívesen elmerengtem. Jönnek-mennek a létben kicsi, apró elemek, baktériumok és vírusok, látszólag szertelen szabálytalansággal, születnek és elhalnak, konfrontálódnak és fuzionálnak egymással, s közben úgy kínálgatják lehetőségeiket, mint valami előkelő fogadáson a koktélt. Mi meg veszünk belőlük, elfogadjuk a vendéglátást, s csak utólag döbbenünk rá, hogy megmérgeztek minket. Ha megbetegszünk, nem ellenfélként kapcsolódunk bele egy becsületes játékba, hanem inkább véletlenül belepottyanunk valakinek a balesetébe. Ezek a „valakik” sejtek, az élet legparányibb és legalapvetőbb élőlényei, akik csak akkor ártanak, ha maguk is megbetegednek. A többszörösen ölő mechanizmusok néha immunológiai természetűek, máskor meg primitívebb emlékezetből fakadnak. Földi időnk legnagyobb részében kényre-kedvre ki vagyunk szolgáltatva saját Pentagonunknak.

Micsoda elkápráztató csodák, micsoda szín és formavilág! Hát nem elbűvölő?

Lelkesedésünket csak az lohasztja le, amikor kiderül róluk, hogy ezek az izgalmasan szerveződő sejtcsoportok halálosak. A szembesülésnél úgy érzem, hogy iszonyúan be lettem csapva. Egy hatalmas, gigantikus átverés pitiáner balekja vagyok. Tudok magamról, de semmit sem tudok kezdeni a tudásommal, mert a sejtek úgy kergetőznek bennem, ahogy nekik vagy a jóistennek tetszik. Engedetlen tagjaim önálló életre kelnek, már régen kiléptek irányításom alól, nincs közöm hozzájuk, szuverén életükhöz. Semmi beleszólásom tetteikbe. Élik sejtelmes életüket. Ebben a vigasztalan helyzetben egyetlen kapaszkodóm maradt. Olyan ember mondta, akinek elhiszem. A legszebb élmény, amiben részünk lehet az életben: a rejtély.

Nem tudni, mi okozza a betegséget. Csak a produktum biztos. Az idegrostokat burkoló anyag elpusztul, merénylet áldozata lesz. Elhalt atomjai összesűrűsödnek, és védekező heget képeznek. Alkalmatlanná válnak a további ingerközvetítésre. A multiplex esetén sok helyen és bámulatos variabilitással. Ezért lesz olyan, mint a keletiek misztikus szimbóluma, a lótusz: ezerszirmú.

Lenni-nem lenni

Így férkőzött mellém abban a pillanatban Shakespeare. Milyen szép, hogy az irodalom ott van a zsigereinkben. És előjön, még ott is, a szakadék szélén.

Amikor 1996-ban először rakoncátlankodott a látásom, csak bosszankodtam. Néztem előre, és nem láttam semmit, a szemlélt tárgyból semmit, csak ami mellette, meg mögötte volt. A percepció utálatos elvarázsolt kastélyának foglya voltam. Hát, ez marhára hiányzott, legyünk már rajta túl, millió dolgom van. Hitem töretlen volt. Beigazolódást is kaptam háromévnyi tünetmentesség formájában. Na, ugye, hogy semmi komoly! Vagy mégis?

Mi a fene ez már megint? Méltatlankodtam magamban, amikor újból előjöttek látásgondjaim, éppen három évre az első eset után. Most csakis a változatosság kedvéért társasan: együtt járt egy kis szédüléssel is. Biztosan sokat dolgoztam. Majd elmúlik minden, ha lazítok a gyeplőn. Az ember javíthatatlan optimista. Vagy egy barom struccpolitikus?

Akkor szippantott be az egészségügyi gépezet. Attól fogva nem volt megállás. Sem a vizsgálatokban, sem a gyógyszerekben, sem a betegségben. Úgy éreztem, egy szörny markaiban vagyok, aki pillanatnyilag megrémiszt, de akiről csorbítatlan derűlátással feltételezem, hogy majd csak megszelídül, mint a mesében a gonosz óriás, és ellenségemből hirtelen megmentőmmé avanzsál.

S akkor mondta a doktornő. Szépen, érthetően, mosolyogva ejtve ki a szavakat: sclerozis multiplexe van. Hú, de jó, egy nagy kő esett le a szívemről. Szóval nem Alzheimer-kór. De a kő a gravitációnak fittyet hányva visszanehezedett ugyanoda. Akkor, amikor a doktornő ott hagyott a kis asszisztensi szobában, nagyon megijedtem. Hát ekkora a baj? Tapintatosan lelép, hogy magamban emésszem meg a hallottakat?

Fogalmam sem volt, mit jelent ez a két szó. Tudásom nem volt róla, érzéseim annál inkább. S akkor indázott felém először: lenni vagy nem lenni? Most mit csináljak? Legyek öngyilkos vagy menjek haza? Mi lesz most velem? Mi ez az egész? Miért pont én?

Amikor hazaértem, beletemetkeztem az internetbe. Mindent elolvastam, ami a témával kapcsolatos. Egy hét után elegem lett, és azt mondtam: kész, ennyi elég. Nem akarok megtudni semmi többet róla. Nem olvasok többé róla egy betűt sem, nem fórumozok sorstársakkal. Harcolni akarok. Élni akarok. Reményeket akarok gyűjteni egy csokorba.

Régen-most

Voltak figyelmeztetések. De akkor, amikor megtörténtek velem, nem így gondoltam rájuk, nem tulajdonítottam jelentőséget nekik. Másképp rajzolódnak ki most, a beteg évek távlatából, az SM-szemüveggel nézve. Másként gondolok rájuk, más interpretációkat kapnak.

Az SM-ismerőseim élettörténete dugig van hasonlókkal. Valakinek húsz évesen kettős látása volt. Aztán ugyanennyi ideig semmi. Egy másik arról számolt be, hogy egyszer, évekkel ezelőtt a villamoson úgy görcsbe rándult a lába, olyan fájdalmasan és bénítón, hogy megrémült tőle. De elmúlt az is, aztán évekig lapult rejtekhelyén. Mint a ketrecbe zárt vadállat: a veszedelem lehetősége ott van, a gondosan felállított rácsok mögött is. A vadállat néha vészjóslóan elordítja magát, hogy ne feledkezzünk meg teljesen róla, de csak ritkán, hogy elaltassa gyanakvásunk. Mi meg elhisszük, mert el akarjuk hinni: ó, bagatell, csak egy kis szem-láb-izom-baj, majd elmúlik, semmiség ez, olyan, mint kisgyerek katonadolga.

Még kicsik voltak a gyerekek, amikor vásárlásból megpakolva bandukoltunk haza. Egyszer csak elhagyott az erőm. Kiszaladt minden élet a lábamból, egy pillanatig elképzelhetetlennek tartottam, hogy tovább tudjak menni. Álljunk meg! – szóltam a fiúk után. Lihegve leraktam a szatyrokat, erőt gyűjtöttem. Jól felpakoltam, a fene vinné el! Nem láttam azt a kis ördögöt, aki már akkor és ott vicsorogva kéjelgett jövőbeli győzelmén. Azt sem tudtam, hogy vannak ördögök.

Aztán, mikor egykori munkahelyemen a pénzt szállítottuk. A kocsiban elővett egy indokolatlan remegés, mintha féltem volna. Erőtlen és bizonytalan lettem pár pillanatra. Kivert a veríték, citeráztak a tagjaim, megijedtem, de annak örültem, hogy nem vagyok egyedül, mellettem van a kollégám. Pánikbeteg vagyok, vagy mi a szösz? Nem tudtam, hogy nincsenek véletlenek.

S amikor reggelente arra ébredtem, hogy sajog a karom, ezer kis tűszúrás bizsereg benne, akkor is csak legyintettem. Nem tudtam, hogy nem csak szívbaj létezik.

És mi lett volna, ha mindezeket tudom? A kisfiam azt mondta egyszer: anya, biztosan feltalálnak majd egy mi-lett-volna-készüléket. Bekapcsolod és megnézheted rajta, mi lett volna, ha életed egy adott pontján mást választasz, másképp gondolkozol, vagy másfajta a tudásod. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, rajtam ez a szuper-szerkentyű sem segített volna.

Amikor megszületünk, kapunk egy csomagot is. Ezt nem hagyhatjuk ott egy váróteremben vagy két átszállás között a peronon, ez elválaszthatatlan tőlünk, megmásíthatatlanul csak a miénk. A benne található genetikai menetrend dönti el, mi lesz velünk. Ha belelapozhatnánk és szóról szóra elolvashatnánk, akkor is csak azt érnénk el, hogy mindenről hiteles tudásunk lenne. Mindent tudnánk, csak egy valamit nem: tenni ellene.

Hozzá vagyunk szokva a valószínűtlenségekhez. Úgy akklimatizálódunk hozzájuk, mint az Andok lakói a magasságokhoz. Ezért van az, hogy ha valami hihetetlen is, elfogadhatóvá válik számunkra. Mert még most is hihetetlen nekem mindaz, ami vagyok, de elfogadom, ez van, ez vagyok.

Sokszor gondolkozom rajta, hogy mi hiányzik legjobban abból a múltból, ami már olyan távoli nekem, mint egy megsárgult, agyontaposott fotó. A kirándulás. Érdekes, ahogy a megszépítő messzeség alakítja a képet. Akkor nem tudtam, hogy annyira szeretek menni, most jobban hiányzik, mint egy falat kenyér.

Minden eddigi vágyam köddé homályosult, egy maradt csak meg, de az egyre markánsabban és követelőzőbben: a járni tudás. Milyen jó lenne, ha újból járhatnék! Bot nélkül, segítség nélkül, bukások nélkül, biztosan.

Elképzelem, mert tanultam, hogy így kell. Most már minden részletét, színét és hangulatát tökéletesen ismerem, mérnöki pontosságú rajzom van róla. Olyan plasztikus közelségűvé vált, hogy sokszor csak rácsodálkozom: hogy hogy nem valóság?

Eszembe jut a pszichiáter, akihez vizsgálataim első fordulójában kerültem: „képzelje el, hogy egészséges, ne vegyen tudomást a betegségéről, maga hívta elő, magának kell elpusztítania is.” Minden nap meg akarom ölni. Néha még el is hiszem, hogy sikerül. De ő egyelőre erősebb, sokkal erősebb nálam, sátáni kacajjal letipor, és csak azt veszem észre, hogy már megint a földön vagyok, és kúszok a biztonságot jelentő ágy felé, ahová még fel tudom tornázni magam. És ahol még visszabillenthetem szánalmas keljfeljancsi testemet eredeti pozíciójába.

Fent-lent

A világ bölcsen van elrendezve. Fent az isteni szentség és lent az emberi gyarlóság. Nesze neked, emberke, itt az életfeladatod, közelíts a kettőt egymáshoz! Egy élet elég lesz hozzá?

Képzeltem valamit az életemről, de az a valaki, az a bizonyos nagyon titkos és nagyon nagy úr, akinek akaratából valamennyien meghívást kapunk az Élet című mulatsághoz, másképp döntött.

Terveimet keresztülhúzta. Néha megkérdezik: hiszel még Istenben? Most hiszek csak igazán. Amikor elhagy az erőm, amikor sírós reggelekre ébredek, amikor összevakarom testem maradék mozaikjait, akkor mindig felfelé nézek, és rá gondolok. Hálát adok, hogy új napra virradtam, és csak akkor kárhoztatom, ha összehajlik fejem fölött a horizont. Ha halál-villámok, és jaj-muzsikák barna cikázása kísér. A Bibliából vett mondat lett napi imám: „Minden napunknak elég a maga terhe.”

A fent és lent kettőse egyáltalán nem csak szellemi értelemben érint meg, hanem fájóan földi értelemben is. Gyakran vagyok lent, egészen lent, a padlón csúszkorálva, mint egy eltévedt százlábú.

Pár hónapja történt, hogy csengettek. Na, majd én kinyitom, gondoltam magamban nagyképűen. A falakon egyensúlyozva haladtam célom felé, komikus bicebócasággal. De a jóisten megbüntetett elbizakodottságomért. A finis előtt két méterrel akkorát zuhantam, mint egy ólajtó. Jaj, csak össze ne vérezzem a lakást!

Aztán egy másik alkalommal édes-mézes almásról fantáziáltam. Utólag belátom: jobb lett volna lehorgonyozni az ideáknál. De én okoskodtam. Versenyre keltem szűk lehetőségeimmel, immár ezredjére is, az ezredik vereség után is. A spájz kövén heverő tojás elérhetetlen és bevehetetlen célnak bizonyult. Lassú ügyködésem gyors bukással ért véget. Szerencsére, hogy jöttek a gyerekek. Így csak fél órát kellett töltenem a széttrancsírozott tojások barátságtalan társaságában.

De voltam fent is, hogyne. Például amikor betegségem előrehaladott szakaszában megkaptam azt az injekciót. Soha nem felejtem el azt az eufórikus érzést. Emlékszem, még a piacra is kimentem, bevásároltam, és hazacipeltem mindent. Én, magam, egyedül. Szédülések és botorkálások nélkül. Micsoda diadal! Micsoda remények… Tarka képzetek, kedv, remények, isten véletek?

Kapcsolatok-szakítások

Három éve még vezettem. Nagyon dühös voltam a háziorvosra, amikor letiltatta a jogosítványt. Első pillanatban úgy éreztem, hogy ő minden bajom forrása, ő a gyilkosom, a hóhérom. De aztán lehiggadt esti önelemzésemben felmentettem minden bűne alól, és kénytelen kelletlen igazat adtam neki. Tényleg bizonytalan voltam az utóbbi időben, töredelmesen bevallhatom azt is, hogy életveszélyes. Különösen a délutáni órákban, amikor már nagyon fáradtnak éreztem magam.

Két éve nem mozdultam ki a lakásból. Az alsó szint akadálymentesítését elvégeztük, de azt mondta a férjem, marha nagy felfordulással járt, nem is érte meg a nagy cécót. Azért mégiscsak megérte, mert mégiscsak jobb. Eddig alig tudtam egyik helyiségből a másikba menni. Most legalább szabadabban mozoghatok, bár akadnak még nehézségek. A múltkor is több mint egy órát ücsörögtem a nagy fotelban, a csengő mellett, mire végre megérkezett az ételszállító.

Kértem a férjemet, hogy csináljunk feljárót a kertbe is. Azt mondja, nincs rá ideje. Tényleg nagyon sokat dolgozik, alig van itthon.

Általában egyedül vagyok. A férjem és a fiam reggelente elmegy dolgozni. A rokonaim egy része nem itt él, a másik meg szintén elfoglalt. Vannak barátaim, akikkel az utóbbi időben ismerkedtem meg, de mivel javarészt ők is korlátozottak a mozgásban, csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. És most be kell vallanom valamit, amit mindig is szégyelltem, koloncként lógott lelkiismeretem falán. Amikor egyetemista voltam, beteg lett egy barátnőm. Sclerozisos. Minél előrébb haladt a betegségében, annál kevesebbszer látogattam meg. Úgy voltam vele, mintha fertőző beteg lenne. Noha tudtam, hogy ez lehetetlen, az a kényszerképzet alakult ki bennem, hogy elkapom tőle. Nem szerettem belenézni segélykérő-szomorú szemébe, zavart akadozó beszéde, irtóztam roncs testétől. Amikor elment, nagyon sokat sírtam. Nem az ő halála miatt, hanem azokért a halálokért, amik bennem mentek végbe.

Már tolókocsis voltam, amikor a férjemék elmentek Olaszországba, egy rafting-túrára. Akkor itt maradtam egyedül. A barátnőm megkérdezte, nem haragudtam-e rá, amiért itt hagyott engem. Nem, hadd menjen. Nem akarok terhére lenni sem neki, sem másnak. De az nagyon fájt, amikor azt mondta: értsd meg, hogy rajtad már senki sem tud segíteni.

Nem tudta, hogy van, amikor kötelező hazudni?

Tavaly egy hetet bent töltöttem a kórházban. Az adjunktusnő bemutatott a tanítványainak. Első alkalommal nem is volt baj, szépen rendbe hoztam magam a foglalkozás előtt, de második alkalommal nagyon rossz reggelre ébredtem. Pocsék éjszakám volt, elerőtlenedtem, nem volt időm semmire. Mondtam a doktornőnek, hogy most nem tudtam felkészülni. Nem baj – válaszolta mosolyogva. Hát persze, neki nem baj, de én nagyon szégyelltem magam a hallgatók előtt, a gyűrött pizsamámban, rendezetlenül.

Na, mindegy, a lényeg, hogy ne sajnáljanak. Azt nagyon utálom. Tessék engem nem sajnálni, magam sem teszem!

Élet-halál

A halál teljesen normális és megszokott dolog. Olyannyira, hogy észre sem vesszük, ha találkozunk vele. Állatokat ölünk meg életünk minden percében, és ugyanilyen sűrűséggel és érzelemmentesen nézzük végig idegen emberek halálát. Szemünk sem rebben, s arcunk is csak attól a chipstől mozog, amit a szemlélés közben jóízűen elrágcsálunk.

Amíg távol van, mint a csillagos ég, nem okoz lelki kínokat. Csak ha már bőrperzselő közelségbe kerül, akkor rántjuk (rántanánk) el magunkat.

Az élet hosszú megszokása felkészületlenné tesz minket saját halálunkra. Belekapaszkodunk az életbe, egyre szívósabban, egyre intenzívebben. Nem tudjuk elképzelni, hogy lemondjunk róla, még akkor sem, ha az élet elveszíti az ízét, még akkor sem, amikor elveszítettük az étvágyunkat az ízére.

Valamit tudomásul kell venni, akkor is, ha fájó és nem illik az ember magasztosult élet-képébe. Mindenképpen meghalunk. A halál a legősibb és legalapvetőbb biológiai funkciónk, amelynek szakaszain bőséges genetikai információk kalauzolnak keresztül. Az ember mániákusan szeretné hinni, hogy ha nem lennének betegségek, akkor nem lenne halál sem. Az igazság ezzel a közkedvelt, de hamis illúzióval szemben az, hogy akkor is elérne a vég, legfeljebb később. Talán csak atomnyira száradnánk és elfújna bennünket az első könnyű szél. Teljesülne Ady vágya: nem betegen egy beteg élet után halnánk meg, hanem egészségesen és a földi kaphatóságokkal túltelten.

Az élet egyébként profi szervező. Előhalálokkal kedveskedik. Jó dajka módjára így szoktat minket a halálhoz. Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta.

Nekem már annyi halálom volt eddig is. Meghaltak a szemidegeim, az izmokat mozgató idegek, a vérkeringésem csatornái, és vele együtt egy csomó reményem és jövőképem. Már álmodni is szorongva merek arról az egyszerű csodáról, hogy járok.

Mire eljön az idő, addigra már annyi katasztrófát átéltem, annyi vért vesztettem, annyit féltem, sírtam és próbálkoztam hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőlem. Hol lesz már akkor belőlem az az igazi szenvedés, amelybe belegyakorolt az élet, hol a tanácstalan kétségbeesés, hol leszek én ép önmagammal?

Remény

Az évszázad legcsúfosabb hazugsága lenne, ha jobb életkilátásokról papolnék. Ahogy Koestler írta rabságában: van olyan élethelyzet, amiben a vigasz nem vigasz már, hanem gúny. Úgy érzem, velem is gúnyt űzne az, aki boldog és mozgalmas jövőképet ecsetelne nekem. Ebből a betegségből nem lehet meggyógyulni. Mindenképpen leépüléssel jár. Csak a módokban és az időintervallumokban lehet különbség, és ebben mutatkozhat meg a kegy is. A betegeknek mindössze tíz százalékának adatik meg, hogy tolókocsi nélkül megússza.

Jelenleg azért vagyok bajban, mert nincs egy jó történetem. Amik vannak, azok régiek, az előttiek. Akkor még minden a helyén volt, mindenre volt válasz, nem kellett miérteken töprengenem, és megszállottan keresnem a válaszokat. De addig nem nyugszom, amíg nem gyártok egy jó történetet a jövőre vonatkozóan is.

Azt tanultam az ezoterikából, hogy csak a kimondott szavak okoznak galibát. Életre kelnek és úgy rángatják létrehozójukat, mint öleb a gazdáját. Ahogy Szabó Magda sem vette fel sokáig annak idején a férje halálát közlő telefont. „Tudtam mit fogok hallani, de tudtam azt is, hogy amíg ki nem mondják, addig nincs az a valami.” Ilyenformán védekezek én is. Nem beszélek a betegségemről, soha, senkivel, ha nem muszáj. Ha nem beszélek róla, nincs.

Aztán itt van a spiritualitás. A felszín mögött rejtőző ígéretes értelem. Tegyük fel, hogy az ember az anyagi és az isteni keveréke, és hogy az isteni lélek tovább él; ez esetben kell, hogy valami célja legyen a napokon keresztülívelő gyötrelmes utazásnak, kell, hogy legyen valami felfelé, a létezés magasabb régióiba irányuló értelmes mozgás.

Közben pedig bezsebelem a remény-morzsákat, a legapróbbakat is, és úgy fogyasztom el őket, mint egy fejedelmi lakomát.

Tudom, hogy mivel lehet szépítgetni a jelenlegi állapotot. Tudok a táplálkozás szerepéről, a vitaminok és táplálék kiegészítők fontosságáról. Hallottam Zamboni doktor sikereiről, s vannak ismerőseim, akiken az őssejt javított.

Tisztában vagyok a nevetés pszichózisával. S azzal is, hogy az emberiség örök szenvedéseinek reflexe. A nevetés és a sírás ugyanolyan izmokat hoz működésbe, ugyanolyan hangokat produkál, és sokszor ugyanúgy egybeolvad egymással, mint a pasztellképek ecsetvonásai. Tudatosan keresem a helyzeteket, amiken nevetni lehet. Mint az a depresszióval küzdő ismerősöm, aki szándékosan és terápiás célzattal vígjátékokkal bástyázta körül magát. Egy lépést sem lehetett tenni szobájában anélkül, hogy bele ne botlottunk volna egy vicces darabot rejtő dvd-be.

Valaki megkérdezte tőlem, hogy lehet úgy élni, hogy nincs semmi reményem. Ez nagy tévedés. Látszik, hogy a kérdező még nem volt reménytelen helyzetben.

A remény nagy paradoxona ugyanis az, hogy a legnagyobb reménytelenségben születik meg. Hiszem a csodát. Várok rá.

Úgy vagyok, mint az a fórumozó, aki SM-esként, 30 sub, több liter prednisolon, és több ezer tűszúrás után is azt írta, hogy soha nem adja fel.

Köszönet Gyökös Mihályné Marika, Kovács Istvánné Matild és Horváth Géza SM-betegeknek.
Az írásban Ady Endre, Szabó Magda és Lewis Thomas gondolatai is megjelentek.

xxx

Amikor az ember belekezd egy témába, nem tudja, mi fog kisülni belőle. Az anyaggyűjtés időszaka érdekes folyamat, akkor halmozódik fel egy csomó minden, tények és érzelmek, amik az adott témákkal kapcsolatosak. Aztán egyszer csak kirajzolódik valami kép, amibe ez az összegyűjtött információ rendeződni akar. Az anyag mindig kiköveteli saját manifesztálódását.

Az SM-betegek kutatásába fogva csak egyet tudtam biztosan: azt, hogy nem akarom tudományosan, orvosi szempontból megközelíteni. Nem akarok adatokkal, statisztikákkal és orvosi recenziókkal élni. Helyette az volt a célom, hogy az embert mutassam be, a lelket, aki ezt a rá osztott terhet cipeli.

Az anyag montázs-jellegű. Nem egyetlen ember konkrét esete, hanem több ember és személyes benyomások, emlékek eggyé gyúrása. Ilyenformán nem portré, hanem leírás. Rögzítése egy olyan érzelmi és tudatállapotnak, olyan életútnak, ami az SM-esetek tekintetében tipikusnak tekinthető.

(B. V.)

Bálint Vera írása a Szívtárs Online internetes portálon jelent meg, a szerző az MSMBA sajtópályázatán Különdíjban részesült.