Gyógyíthatatlan beteg, de nagyon is él

2017. július 5. | Életmód

A Magyar Nemzet nagyinterjút közölt Ternován Zoltánnal, aki több alkalommal kiemelkedő sportteljesítménnyel hívta fel a figyelmet a sclerosis multiplexes, illetve autoimmun betegséggel élők gondjaira.

– Ránézésre nem tűnik amolyan orvoshoz szaladgáló típusnak…
– Nem is vagyok az.

– Az első igazi, nagy rosszullétekor ráadásul még csak 37 éves volt. Mi volt az, ami szakemberhez küldte?
– Két hónapig volt folyamatos zsibbadásom a bal oldalamon, mire rávettem magam egyáltalán, hogy elmenjek.

– Rábeszélték?
– Nem, de akkor már idegesített, zavart és gyenge is voltam már. Éreztem, hogy nem csak egy sima valami. A körzeti orvoshoz mentem és fül-orr-gégészetre egy ismerőshöz, csináltak nekem orrmelléküreg-vizsgálatot is, nem találtak semmit. Aztán ajánlottak nekem egy neurológust Esztergomban, így kerültem Leel-Őssy professzorhoz, aki megvizsgált, majd elküldött MR-vizsgálatra azzal, hogy van egy gyanúja, de a betegséget nem nevezte meg.

– Mit tudott akkor erről a betegségről?
– Semmit. Hazaértem, megnéztem a neten, és akkor teljes káosz volt: na, ennek kerekesszék a vége, vakulás, na, mondom: ez k… jó. Jött a nagy ijedség, hogy mit lehet tenni. Hát semmit. Szedi az ember a gyógyszert, aztán meglátjuk. Beálltam volna én is a sorba a béta-interferonért, ez akkor még várólistás volt. Ekkor jött egy gyógyszergyár adta lehetőség, hogy vegyek részt egy gyógyszer-kipróbálási kísérletben. Közel két évig részt is vettem.

– Meglehetős természetességgel beszél erről, nyoma sincs a félelemnek, ami egy ilyen gyógyíthatatlan betegséggel szemben felmerülhetne.
– Amikor ment a gyógyszerkísérlet, úgy voltam vele, hogy valami történik legalább. Volt, hogy rosszabbul voltam, volt, hogy jobban. Elég sűrűn kellett járni a kórházba vizsgálatra és a gyógyszerért, illetve külön egy másik helyre, máskor MRI-re. Kicsit belefáradtam, elegem lett belőle, de beteg sem akartam lenni.

– Mihez nyúlt?
– Elkezdtem sportolgatni.

– Mintha ezt olvasnám a betegségéről mindenhol, hogy a fizikai megterhelés, a napozás és a forró víz ellenjavallott…
– Az orvosok is ezt mondták.

– Akkor?
– Feltettem magamnak a kérdést: ha ennyi mindent tilos, akkor mi a fenét csináljak, miért éljek? Előtte is mozogtam, aktív életet éltem, és nem akartam a tévé elé ülni és chipset enni. De most mondom, hogy ez csak az én véleményem! Aki a gyógyszerekben hisz, az szedjen gyógyszert! Aki festeni szeret, fessen, aki zenélni, zenéljen! Ha megvan a kiút a tudatból, hogy az ember beteg, akkor eleve jobban lesz.

– 2015-ben is, most is körbetekerte Magyarországot bő két hét alatt. Miért?
– Ennek azért voltak előzményei. 2014 májusában itthonról, Mogyorósbányáról felfutottam, -gyalogoltam az SM Világnap rendezvényére Budapestre. Majd ősszel az SM országos rendezvényére bringával mentem Székesfehérvár határáig, és onnan egy barátom kíséretében futottam be. Ja, innen is köszi, Béci! Ezek után jött az ötlet, hogy valami nagyobbat kellene csinálni. Így jött létre az első országkerülés, majd egy év kihagyás után a második. Hittem benne, hogy sikerül. Az elsőről persze még a családom is le akart beszélni.

– Hogyan éli a mindennapjait, amikor nem az autoimmun betegségekre irányítja rá a figyelmet? Minek tanult, mit dolgozik?
– Képzőművészeti szakközépbe jelentkeztem, nem vettek fel. Így szereztem könyvelő végzettséget a Hunfalvyban. A szakmámban soha nem dolgoztam, de volt, amikor jól jött a „tartozik-követel” oldal ismerete. Voltam könyvesbolti eladó, taxiztam egy ideig, és voltam bőrdíszműves is. Most reklámgrafikusként dolgozom.

– A betegség korlátozza a munkában?
– Nem igazán.

– Családja?
– Van egy 31 éves fiam, ő a saját élet éli, van két lányom, egy 22 és egy 18 éves. Feleségemmel kábé 26 éve élünk együtt, de ezt ő pontosabban tudja, 10 évvel ezelőtt össze is házasodtunk.

– Mit gondolnak arról a szerettei, hogy saját utat választott a betegséggel való együttélésben? Helyeslik, amit tesz vagy kritizálják? Netán ráhagyják?
– Szerintem inkább helyeslik, és talán rám is hagyják. Az én döntésem, az én utam.

A teljes interjú a Magyar Nemzet oldalán olvasható el.

Scroll to top