Budapesten és Pest megyében is több kiállítóhelyen, sőt külföldön is láthatta már a közönség Török Anikó festményeit. A 48 éves nagycsaládos édesanya több mint másfél évtizede él együtt az SM betegséggel – illetve a régről felidézett tünetek alapján valószínűleg már sokkal régebb óta, csak akkor még nem nevezték nála néven a sclerosis multiplexet. A gyógyszeres kezeléseken túl igyekszik csak annyit foglalkozni a betegséggel, amennyit muszáj, helyette inkább a fizikai és szellemi egészségére koncentrál, ennek megtartásának pedig jó ideje fontos eszköze a festészet is.
Többek között Budapesten, Gödön, Vácon, Sződön és külföldön is állították már ki Török Anikó képeit. Legutóbbi, Négy évszak című vándorkiállítását a természetben egyszerre jelenlévő állandóság és változatosság ihlette. Arra, hogy miként lett festő, később még visszatérünk.
Anikó 19 éves volt, amikor – mint fogalmaz – „az SM először megmutatta magát.” Az 1994-ben végzett MRI viszont nem jelezte még jelét a betegségnek, így miután spontán rendeződtek a tünetei, lezártnak tekintette a panaszos epizódot, és élte tovább az életét. Kecskeméten dísznövénykertésznek tanult, ám a főiskola befejezése előtt jött a szerelem, majd az első baba. 1998-ban megszületett Lilla, akit követtek a testvérek, 2000-ben Kristóf, 2004-ben Botond. – Mindhárom terhességem alatt előfordult „vándor zsibbadás”: hol az arcomban, hol a lábamban, hol a fél oldalamban éreztem bizsergést. Ezek a panaszok viszont elviselhetők voltak, ezért a várandósság időszakában nem erőltettük a kivizsgálásokat, a szülés után pedig rendre elmúltak a tünetek – emlékezik vissza Anikó. Harmadik szülése után egy évvel kezdtek komolyabb panaszok jelentkezni. Olykor nem tudott írni, elhagyta a papucsot a lábáról, egyre-másra csúsztak ki tányérok a kezéből. Mire bement a szakrendelésre, már kettős látást, fülzúgást is tapasztalt. Az akkori MRI alapján már kimondták: SM-je van.
– Tíz napig feküdtem kórházban, szteroidot kaptam, szépen lassan elmúltak a tünetek. Az SM hallatán a családom egyes tagjaiban pánik alakult ki, hogy innentől nekem leáldozott. Én is nagyon megijedtem ettől a helyzettől, napokig sírtam. Ám utána tovább kellett lépnünk. Az érzékelésem kicsit romlott, a tenyeremben a zsibbadás állandósult, de úgy gondoltam, ezzel én meg tudok tanulni együtt élni. A zsibbadás ma már fel sem tűnik. Ekkor még nem fogadtam el SM gyógyszert. Úgy gondoltam, hogy sok mozgással, egészséges életmóddal, vitaminokkal, alternatív módszerek- kel erősen tudom tartani az immunrendszerem – fogalmaz Anikó. (A nemzetközi és hazai szakorvosi ajánlás szerint az SM terápia lehető legkorábbi megkezdése ad legnagyobb esélyt az SM minél hosszabb távon történő kordában tartására, mert az időközben károsodó idegpályák már nem visszaállíthatók – a szerk.)
– Éveken át nem voltak komolyabb tüneteim, de ahogyan telt az idő, egyre gyakrabban jöttek a relapszusok, amelyek nagyon legyengítettek. De még mindig úgy gondoltam, hogy évente egy shubot ki tudok heverni. Leszázalékoltak, s amikor a relapszusok olyan rendszeressé váltak, hogy már nem telt el 9 hónap sem két shub között, úgy éreztem, mégiscsak itt az ideje terápiát választani. Egy szájon át szedhető gyógyszert kaptam, ám egy idő után úgy tűnt, ez nem fékezi már eléggé a betegséget. Szédültem, instabil lett a járásom, többször elestem, érezhetően gyengült a bal lábamban az izomerő is. Egy infúziós terápiára váltottunk, ezzel most ismét jól vagyok, úgy érzem, hogy új lendületet kaptam. Megtapasztaltam, hogy nemcsak lefelé vezet út a betegéggel, hanem bízhatunk jobb periódusokban is. Ma újra nekivágnék akár egy zarándokútnak is.
Anikó utóbbi kijelentése nem légből kapott. 2014-ben ugyanis tapasztalt zarándok férjével (aki elismert gyalogos és vízi túravezető), valamint az akkor 12 éves legkisebb fiával és egy barátjukkal legyalogolta a Porto – Santiago de Compostela távolságot, 241 kilométert. 2016-ban újra teljesítette a zarándokutat. – Az elején örültem napi 2-3 kilométernek is, de fokozatosan növelni tudtam a terhelést. Olyan útvonalat választottunk, ahol kisebb a szintkülönbség és jól járható az út, olyan időszakban, amikor nincs forróság és nincs nagy tömeg. Az út végére már napi 25 kilométert is sikerült megtennem. Mindkét alkalommal két túrabottal mentem, ami stabilitást, kapaszkodót nyújtott és a karizmaimat is mozgatta. Nagyon élveztem, bármikor visszamennék!
Anikó a neurológusával is egyeztetett a zarándoklatok előtt. Ő is biztatta, hogy legyenek olyan céljai, amelyek megvalósításához elég erősnek érzi magát. Anikó napjainak azóta is része a rendszeres mozgás. Korábban edzőterembe járt, ma is naponta tornázik, súlyzókkal, sportszalagokkal erősít, tudatosan odafigyel az étkezésre, a vitamin- és ásványi anyagok pótlására.
– Nagyon fontosnak tartom, hogy az izomzat tudjon fejlődni. Sajnos évekig megfelelő fehérjepótlás nélkül mozogtam, és csak annyi fehérjét vittem be a szervezetembe, ami az étkezések alkalmával bekerült. Minden egyes shub alkalmával a betegség ,,megette” az izomzatomat. Másfél éve erre nagyon figyelek, így elkezdtem látványosan izmosodni. Persze nem készülök testépítőnek, de nagyon élvezem, hogy látszik a munkám.
Török Anikó egyik kiállításának megnyitóján
A festészettel Anikó a gyerekei iskolája révén került kapcsolatba. A gyerekek alternatív, Waldorf-rendszerű iskolába jártak, ahol a szülőket, a családokat is az átlagnál jóval intenzívebben bevonják a közösségi életbe, közös alkotásokba, programokba. Egy szülőtárs ajánlotta Anikó figyelmébe a Napút Alternatív Művészeti Akadémia amatőr foglalkozásait. – Kevésbé festészeti technikákat, sokkal inkább látásmódot, nézőpontokat, szemléletet tanítottak számunkra. Ott éreztem meg, mennyire feltölt, mennyi energiát ad az alkotás: mintha tíz centivel a föld felett lebegtem volna – eleveníti fel kezdeti élményét, amelyet manapság is rendre megtapasztal. Leginkább a természetképeket, abból is – tanult szakmája révén – a növényábrázolást, valamint a tájképeket szereti. Első kiállítását egy családi barátjuk éttermében rendezte 2009-ben, ezt jelentős mérföldkőnek élte meg. A festészet időközben nemcsak relaxációt nyújtó hobbi lett: tanított gyerekeket is rajzolni és megrendelésre is fest. „Munkácsy Mihály sem csak olyan képeket festet, amihez éppen kedve volt” – mondja erről.
Anikó biztos benne: a családja a kulcsa annak, hogy újra és újra talpra tudott állni. – Természetesen voltak és vannak mélypontjaim. De az életem áldása, hogy fiatalon, szerelemből férjhez mentem, azóta is nagyon boldog házasságban élek. Nem tudnék ilyen jól működni, ha nem állna mellettem egy erős férfi. Férjem motivációs trénerként dolgozik, valamint az egyesülete keretében élménypedagógiai foglalkozásokat, római légiós táborokat, továbbá „mese” és „túlélő” kalandtáborokat vezet gyerekeknek, túrákat az érdeklődőknek. Ő a fő támaszom, valamint a négy gyermekem (három közös gyermekünk mellett van egy nevelt fiam is) és a szüleim. Alapjában véve is egy nagyon erősen küzdeni tudó személyiség vagyok, de ehhez a küzdéshez hatalmas erőt kapok tőlük – mondja Anikó.
– Jövőbeli tervem? Gyógyulni, erősödni, életben maradni, minél kevesebb terhet adni a szeretteimnek. Bízom abban, hogy az új orvosságom sokáig lendületben tart, amikorra pedig majd elmúlik a hatása, megint lesz egy újabb gyógyszer, amivel továbbléphetünk. Addig pedig a fő célkitűzésem jól lenni, örömben megélni a napokat és minél több örömöt szerezni a körülöttem élőknek.
A cikk a Multiplex Magazin 2023/1. lapszámában jelent meg. A hirdetéseket nem tartalmazó, ingyenes betegtájékoztató és életmód magazin nyomtatásban eljut az ország minden SM centrumként működő neurológiai osztályára, valamint a betegszervezetekhez. A lapot kiadóként a Békés Megyei Sclerosis Multiplexes Emberek Közhasznú Szervezete (Bekesmegyeiscleroris.hu) jegyzi. A lapszámok IDE KATTINTVA teljes terjedelmükben PDF formátumban letölthetők az internetről is.
